Sérült gyerekkel kimenni a játszótérre - szépen fogalmazva: kihívás. Őszintébben:  tortúra. Gyakorlati tanácsok következnek csokorba gyűjtve:

1. Egyedüli ráérő szülőként meg se próbálj kijutni a játszótérre a különféleképpen mozgó gyerekeiddel. Ha tudsz, szervezz magad mellé néhány agilisabb rokont és barátot, mert két kéz és két szem semmiképp sem elég erre az Himalája-megmászásra, amit játszótérre menésnek hívunk.

2. Ha mégis rászántuk magunkat, hogy a gyerekekkel és egy hadrendnyi fegyverhordozóval elmenjünk a játszótérre, olyan helyre kell mennünk, amit a szimpla gyerekeink is élveznek, és található rajta olyan eszköz, amibe vagy amire a a spéci gyerekünket is felültethetjük. Magyarországon néhány helyen megtalálható a fészekhinta, ami közös játszásra sarkallhat, valamint ha a spécink nem túl nagy még és van minimális egyensúlyérzéke, akkor megpróbálkozhatunk egy bébi (bugyi) hintával is. De körülbelül ennyi. Aki ül, leülhet a homokozóba, de a legtöbb idegrendszeri sérült gyerkőc eldől rosszabb esetben rögtön eszik is egy homokpogácsát. Ő tehát tutira legalább egy (még) nem derékfájós ember figyelmét igényli, addig a többiek figyelhetnek arra, hogy a további gyerekeink se essenek le a mászókákról, vagy ne szökjenek meg.

3. Próbáljunk kedvesen és teljes nyugalommal állni az idegen gyerekek őszinte és néha félénk kérdéseit, valamint szüleik csitítását, szánakozó nézését vagy tekintetük szüntelen elkapását.

4. A tortúra után próbáljunk pihenni egy nagyot (haha), hogy pár év múlva újra legyen kedvünk játszótérre menni. (Ezzel együtt a kísérőktől is köszönjünk el, mert valószínűleg nem látjuk őket egy ideig.)

5. Mindebből okulva szervezzünk településünkre egy Magikme eszközzel felszerelt játszóteret, és az 1-es pontra visszaugorva sokkal szebben látjuk majd a jövőt!