Életem első anyák napja, amikor én voltam az anya, és már nem én énekeltem, hogy orgona ága barackfa virága,  az egy inkubátor mellett történt. Volt egy kicsivel több, mint egykilós, csövekkel és drótokkal felszerelt kisfiam, aki az életéért küzdött már hat hete, és voltam én, aki elvileg anya volt már, de gyakorlatilag inkább egy kétségbeesett,  zöldköpenyes szellem, aki egy műanyag doboz ajtaját nyitogatta suttyomban egész nap, hogy tapogassa a reménytelennek tűnő kisbabáját. Hát ezen az anyák napján volt először, hogy a kezembe vehettem apró kis gyermekemet, ez volt az ajándék, és egy kis talplenyomat.

Noha az első perctől ezért rimánkodtam, hogy hadd vegyem kézbe, az állapotára való tekintettel ezt túl kockázatosnak ítélték, így hát hat hetet vártunk rá, hogy ölbe kapjuk. Voltak könnyek meg minden, amit ilyenkor el lehet képzelni. Vannak, aki azon dolgoznak, hogy ez a hat hét inkább pár óra, vagy perc legyen csak, ölbevevés nélkül, és valahol már így is van. Bárcsak akkoris bárcsak mindenhol....

Ekkortájt fogadtam meg, hogy kárpótolni fogom ezért a sok szarságért, amin keresztülmegy. Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy egy élet állhat csak ebből, hogy csövek meg tűszúrások meg gépcsipogás és anyahiány. Nem érdekelt már, hogy mit mondanak a statisztikák és a tudomány, hogy hányig fog tudni számolni, milyen göthös lesz a tüdeje, és hány bottal fog tudni járni, elhatároztam, hogy kárpótoljuk majd, hazajön és boldog lesz.  

Na, mondanom sem kell, elég hosszú út vezetett idáig, mindenféle csövektől és eszközöktől kellett megszabadulnunk, aztán túl kellett esnünk azon a részen is, amikor agyba-főbe tornásztattuk, hátha nekiindul a világnak. Szerencsére közben megérkeztek hozzánk a kicsik, a mindent megszerelő kisöccs, és a mindenkiről gondoskodó kishúg, akiknek soha be nem áll a szájuk, és szolgáltatják a cirkuszt és a show-t egész nap, és az életünk elindult a normális felé. Azóta pedig a Jancsi, torna és órarendbe szedett programok helyett őket követi mindenhová az ölemben, ami elég nagy strapa, mert leszakad a karom, és néha nekem is jobban esne kávézgatni, amíg ők a bokorban csigákat számlálgatnak, de azt a boldogságot, ami a Jancsi pofácskáján olyankor van, amikor a többi gyerekhez csatlakozunk, azt nem tudom leírni, az örömkurjantását se fogom tudni lebetűzni, de mindkettő maga a színtiszta boldogság. Amit ígértem neki az inkubátorban, amikor még kezdő anyukája voltam. 

És még mielőtt bárki a csodámra járna, hogy ő ezt nem bírná, arra azt tudom mondani, hogy de bírná. Én se mondtam volna meg előre, hogy ezt bírnám, nem is kérdezte senki...  Mi, akik spéci gyerekeket nevelünk, nem vagyunk eredendően erősebbek, csak kaptunk egy jó nagy zsákot, amit vagy elbírunk és viszünk, vagy kilapít minket, a többségünkben pedig van életösztön, így inkább visszük. Ha pedig egyéb csillagjaink jól állnak, a világ hasznára is tudjuk fordítani ezt az erőt, amit a zsákcipelésben szereztünk. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezt csinálják, sokan találnak maguknak életutat a spéci gyerekük jóvoltából, sokan olyat, ami másokon is segít. 

Mi ezt találtuk ki, hogy játszóteret csinálunk, és kampányolunk az előbújás, a vegyülés, a beszélgetés és a barátkozás mellett. Ez a MagikMe.