Úgy találkoztunk, hogy hármunknak ügyünk volt és álmunk, másik hármunk pedig ügyet keresett, ami mögé állhatna és elindíthatna valami érdekes és hasznos dolgot a világban. Több dolog vezérelt minket, egyrészt az, hogy változást szerettünk volna elindítani a sérült gyerekekt nevelő családok életében, olyan változást, ami kimozdítja őket a helyzetükből adódó elszigeteltségből. Másrészt mi magunk is azzal küzdünk, hogy a sérült és nem sérült gyerekeink mellől kellene visszailleszkednünk a társadalomba, azon belül is a munka világába. Ez pedig teljesen sima gyerekekkel sem mindig egyszerű, nemhogy speciálissal. Mi mást tehetnénk? - gondoltuk - minthogy  beinditjuk a magunk ügyét, ami kapcsolódik a saját mindennapi életünkhöz, ami változást generálhat olyan dolgokban, amiből nem csak mi, hanem sokan mások is profitálhatnak, és még munkát is ad nekünk.

Találkoztunk szövetségre léptünk, és nekiláttunk a közös munkának. Az  első bájosan álmodozós délutánok után realizáltuk, hogy ez kemény meló lesz, biznisz meg minden. Aranyos kis sérült gyereket nevelő lelkes anyukaságunk  nem lesz elegendő az Ügy nyélbeütéséhez, itt többre lesz szükség. Vérre, verejtékre meg ilyesmikre. Felmértük, ki mihez ért, és ki kit ismer, aki szövetkezne, együttműködne, kiokosítana, kiegészítene minket, hogy az ügyünk elinduljon s révbeérjen. 

Kezdtek letisztulni a szerepek hatunk közt is. Egyikünk sem formatervező, mérnök,  marketing szakértő vagy közgazdász, ellenben bölcsész, szociológus, pszichológus, tanár, HR-es, filmes vagy grafikus. Jól fel kellett kötnünk a gatyánkat tehát. Mindenki nekilátott taposni az utat, keresni a lehetőségeket, lettek tervezőink, tanácsadóink és mentoraink, támadtak új ötleteink, és egyre csak alakult az elképzelésünk, a cirádás álomkép formálódott a valósághoz. Ez egy hosszú és olykor lelombozó folymat volt, amikor kiderült, hogy a dolgok mennyivel lassabban haladnak, mint szeretnénk, hogy bizonyos elképzelésekből engedni kell, mert egyszerűen nem kivitelezhető, vagy nem fogják engedélyezni, mert áthágja a játszótérbiztonsági szabályokat, hogy a kampányfilmet sokkal nagyobb meló hatszázadszor újravágni, mint azt hinnénk. Sok bukkanó került az utunkba, de mindig akadt valaki közülünk, vagy kivülről érkezve, aki segített ledózerolni vagy kikerülni ezeket az akadályokat. (Hadd köszönjük ezt meg minden segítségünknek és tanácsadónknak, és egymásnak, ehelyt egyelőre név nélkül, később név szerint is majd!) Sokmindent megtanultunk az idők során tárgyakról, emberekről, egymásról és bizniszről egyaránt.

 Most egyik kezünkkel pelenkázunk, a másikkal fejlesztésekre hordjuk a gyerekünket, a harmadikkal porszívózunk, a negyedikkel telefonálunk a tervezőknek, az ötödikkel szponzorokat keresünk, a hatodikkal kifestjük a szempillánkat, a hetedikkel skype konferenciát tartunk, a nyolcadikban fakanál van a kilencedikkel orrot törlünk, a tizedikkel buksi fejeket simogatunk, a tizenegyedikkel osztuk szorzunk, a tizenkettedikkel pedig blogbejegyzést írunk. A szívünkkel pedig reméljük, hogy sikeres lesz a kampányunk, és valóra válik az álmunk, esetleg folytatódik is. Az lenne az igazán jó dolog!