Leszel a barátom?

MagikMe

Szürreális álom

2015. május 06. - MagikMe
Az úgy volt, hogy Eszter barátnőm szólt, hogy nem tudnék-e segíteni megírni egy pályázatot egy alapítványnak, akik az ő kisfiát gyógyfejlesztik. Tudtam. Sőt, olyan jól együtt dolgoztunk - Eszter hozta az infókat, én gyúrtam a szöveget -, hogy elhatároztuk, teszünk rá, hogy épp most készülök kivándorolni családilag az országból, mi távban is remekül együtt tudnánk dolgozni. Nem mindegy, hogy Gyöngyház utca - Kresz Géza, vagy London - Budapest? Már csak meló kellett, valami, amiben kamatoztathatom a tapasztalataimat, amiben másokkal közösen alkothatok, amiért lelkesedhetek és büszke lehetek. Erre Eszter elvitt két csajhoz, hogy agyaljunk ki valamit sérült gyerekeknek, mivel ebben ők hárman érintettek. Két találkozó és pár jókor jött külsős tanács elég volt ahhoz, hogy elinduljon a közös munkánk. Ennek lassan két éve. Néha olyan volt ez a munka, mint egy adrenalin bomba, máskor mint egy szürreális álom .....
Ritmikus zihálást hallok, egészen közel a hátam mögött. Az egyik barátom az, ugyanabba a kötélbe kapaszkodik, mint én és együtt húzunk valami iszonyat nehéz dolgot. Hatan vagyunk.

Kb. két éve indultunk el egy sűrű erdőben. Mintha egy túlélős játékba csöppentünk volna, az legalábbis biztos, hogy mi választottunk úgy, hogy részt veszünk benne. Hatan vagyunk, és van nálunk egy őskori játszótéri hinta állványzattal, tokkal-vonóval, azt rángatjuk magunkkal, miközben megpróbálunk kijutni az erdőből. Ha kijutunk az erdőből a hintával, azt megveszik tőlünk valami csillagászati összegért, plusz óriási diadal lesz, és akkor élünk, mint Marci Hevesen. De addig is... itt vagyunk a sűrűben. Mindenfelé ösvények, amiken  egyikünk-másikunk leszalad, hogy lássa, merre vezet az út. Aztán siet utánunk, hogy elmondja, mit látott, mit végzett. Némelyik annyira elvadult, olyan sűrűn benőtték a növények, hogy alig lehet rajta haladni. Vannak ösvények, amelyeken lejt az út, ekkor robogunk lefelé, örülünk!  Látszanak főösvények is, traktorok vagy fakitermelők mehettek arra. Egy-egy ilyennek nekilódulunk, teljes erővel húzzuk-toljuk a vasalkotmányt órákig, fel se nézünk, már nem is tudjuk, jó felé megyünk-e még. Aztán egy kereszteződésben állj! állj! szusszanunk, körülnézünk, hogy most hova jutottunk. Esténként néha fényeket látunk. Lehet, hogy jelzések, hogy arra menjünk? Az a baj, hogy nem mindenki látja, talán csak káprázik a szemünk. Van, aki hangokat hall, mármint emberi hangokat, vagy kutyaugatást és azt hiszi, arrafelé lakott rész lehet. Fogy a türelmünk, többször összekaptunk már, ki mennyire tolja azt a rohadt hintát, mennyi ösvényt nézett már végig, mennyire tud tájékozódni. A kajánk rég elfogyott, bogyókat meg vadalmát eszünk. De nem akarunk kiszállni. Pedig csak vissza kéne fordulni, követni a vonszolásnyomokat és kész, vége lenne az egésznek. De azt hiszem, minden nehézségével együtt valójában élvezzük ezt az új életet. Sosem voltunk ilyen helyzetben, minden új élmény, minden nap valami újat tanulunk, ha más nem, magunkról. Na és hajt minket a sikervágy, hogy eljussunk a célig, mert tudjuk, hogy ha egyszer kijututnk, az óriásit fog szólni.

de utólag visszatekintve egyetlen pillanatát sem bánom. És ma már halál büszkén írom a "hivatalos" e-mailek alá, hogy
 
Emrich Kriszta
MagikMe

A bejegyzés trackback címe:

https://magikme.blog.hu/api/trackback/id/tr777433574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.